2. Fejezet

A gyomom egy nagy gombóccá szorult pillanatok alatt. Próbáltam elforfulni, takargatni az arcomat...több-inkább-kevesebb sikerrel. Imádkoztam, hogy a tervem beváljon, miszerint minden feltűnést elkerülve, lassan eloldalazok a pult mellől. Ott hagytam az italom árát és gyorsan felálltam. Már csak egy kicsiii...szép lassan....már nincs messze a tömeg...gyerünk..
- Hé! Mady!- Lebuktam, észrevett. Futás! Most úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Úgyis hangos a zene. De ekkor valaki megfogta a vállamat, és arra késztetett, hogy megforduljak. Egy idegen sráccal találtam magam szemben. Valamiért egy kicsit a szívem legmélyén csalódott voltam, hogy nem "Ő" az. A srác szőke volt, és kék-szürke kockás inget viselt. Helyesnek nem mondható, látszott rajta, hogy már nem szomjas. Hogy én mindig az ilyeneket fogom ki...
-Már láttalak valahol- szólalt meg a srác.
Nem értettem mit mondott, így visszakérdeztem.
-Ismerős vagy nekem! Már láttalak valahol.- kiáltotta, de most közelebb hajolt a fülemhez, hogy halljam. Na tessék! A sablonszöveg...
- Az lehetetlen. Nem a városban lakom.- hazudtam szemrebbenés nélkül.
-Oh..-jött a nem túl intelligens válasz.- Nem kérsz valamit inni? -kérdezte. Értem én, menti, ami menthető.
- Nem,köszi. Ha nem haragszol, most továbbállnék. Jó szórakozást.- seggfej. Nem értettem miért húztam fel magam. Csak "udvarias" akart lenni. Igaz, eléggé sajátos udvarlási szokás...
Fájt a fejem a hangos -és pocsék- zenétől, és az erős, villódzó fények is sértették a szememet, így alig vártam, h kijussak a helyiségből és friss levegőt szívjak. A biztonságiak eléggé szúrós szemmel néznek a ki-be járkálókra, de igyekeztem nem tudomást venni róluk. Kifelé menet megbámultak egy páran, néhányan még füttyentettek is. Szerettem volna képen törölni az összeset.
Kint talán még többen tartózkodtak, mint odabenn. A taxik folyamatosan jöttek-mentek, hozták a szórakozni vágyókat. Az épület mellet ki volt alakítva egy kis terasz-szerűség nagy fa asztalokkal, és padokkal.Nagy nehezen találtam egy üres asztalt, ahová leülhettem kicsit lenyugodni. Egyáltalán mit keresek itt? Még csak nem is szórakozok, táncolok. Ha valaki ismerkedni szeretne velem, elküldöm melegebb éghajlatra, akit meg ismerek, az elől meg bújkálok. Szánalmas.
Talán, ha barátokkal jönnék, jobban érezném magam. Talán. De még barátaim sincsenek. Régen mindent megtettem volna valakiért, aki mindig kiáll mellettem, aki támogat, felhív, ha rossz napom volt, és felvidít. De most...Már meg tudok állni a saját lábamon. Nem kell, hogy mások kedveljenek, nem kell, hogy támogassanak. Jobb, ha nem tartozom felelőséggel senki iránt. Úgysincs igaz barátság. Szerintem. Néha azok árulnak el, és azokban csalódsz a legnagyobbat, akiben maximálisan megbíztál. Néha ők adnak ultimátumot, hogy aztán ha rosszul döntesz, az orrod alá dörgöljék, miután végig nézték, ahogy elbuksz. A szemedbe hazudnak, belekényszerítenek a világukba, és még lehetőséget sem kapsz, hogy azt mondd: "Hé! Én ezt kurvára nem akarom!" És akkor még nem is beszéltem a nyilvános megalázásokról, és a hamis ígéretekről. Sajnos legtöbbször észre sem veszik, mit művelnek.
Összegezve : Egyelőre jobb nekem egyedül. Nincs ki hátráltasson.
Mivel nem volt nálam az iPhone-om, rámtört a hiányérzet, hogy babrálnom kéne valamivel. Levettem az ujjamról a hatalmas pillangó formájú gyűrűmet, és azt kezdtem el nézegetni, forgatni az asztalon. Mint egy hülyegyerek, komolyan. Más ha látna, mit gondolna? Hogy elgurult a gyógyszerem. Közben hallottam, hogy bent megszólal Rihanna legújabb slágere. Szerettem volna bemenni, és táncolni rá egy kicsit, de nem volt kedvem bemenni, mert tudtam, ha ismét kijönnék - ami eléggé valószínű- biztos, hogy nem találnék magamnak ülőhelyet. Ígyhát maradt a kintről hallgatás, és a gyűrű. Mikor bent vagyok, akkor mennek a hanyadék, szirup zenék, de mikor kijövök, persze, hogy akkor le tudnak játszani valami jót is. Túl logikus. Úgylátszik sokan szeretik Rihannát, ugyanis most még azok is bementek, akik eddig idekinn "levegőztek". Csak a velem szembe lévő asztalnál ült három pasas, és valamiről nagyon intenzíven beszélgettek. Megállapítottam, hogy egy kő kiesett a méragdrága Thomas Sabo gyűrűmből. Csodálatos. Így higgy a minőségnek.
- Mi a baj kislány?- hallottam egy ismeretlen hangot. -Miért vagy szomorú? -Az egyik pasi volt a velem szembe lévő asztaltól. Ez most tényleg hozzám beszél, vagy csak képzelődök? - Egy fiú sem érdemli meg, hogy szomorkodj miatta. - Mondta "bölcsen " . Komolyan, mintha az apámat hallanám.
-Nem vagyok szomorú. -ellenkeztem.
-Biztos?
-Igen, biztos.-erősködtem.
Nem kérsz valamit inni?
Meglepett a kérdés. Most komolyan le akar itatni? Szerintem csak nem tudja beazonosítani, hogy melyik korosztályban tartozom.
-Judy! Egy kávét legyszíves! - szólt oda a pincérnőnek. Szóval ezek szerint ez a fockó itt a góré.-Nem kérsz egy kávét? Semmit?
- Nem, köszönöm.
Nagyon idegesített. Alig vártam, hogy befejezze a kérdezősködést. Hál' Istennek meg is feledkezett rólam, és visszaült a barátaihoz. Elégedetten -és a kiesett kő miatt kicsit csalódottan- húztam vissza a gyűrűmet, és állapítottam meg, hogy mennem kéne lassan. De ekkor valaki leült mellém. Nem akartam oldalra nézni. NEM! Bőven elég volt már a mai estén az idegenekből, a kérdésekből, és úgy mindenből.
-Ugye szabad? - NEM HISZEM EL! Megtált.
- Nos, már leültél. És neked is szia ,Adam!
- Bent már próbáltam köszönni de elhúztad a csíkot. - válaszolta hanyagul. Tudja ki vagyok! Végre! Bár az is lehet, hogy részeg. Alig bírtam visszafolytani a nevetésem.
- Nem hallottam.- Próbáltam hihetően füllenteni. Erre ő felhúzta az egyik szemöldökét, és úgy nézett rámi, mint aki nem tudja eldönteni, hogy higyjen-e annak, amit hall. Ezt még gyakorolnom kell.- Tényleg.- bizonygattam.
- Gyakran jársz ide? Még sosem láttalak. Eleve nem is képzeltem volna rólad, hogy....- a megfelelő szót kereste- egyszer itt fogunk találkozni.- nevetett. Kicsit rosszul esett, de mióta osztálytársak vagyunk, talán ez az első alkalom, hogy beszélgetünk egyáltalán.
-Nem, nem igazán, de ami azt illeti, épp' menni készültem.-mentegetőztem.
-Haza? Ilyen korán?-értetlenkedett. Kicsit talán hülyének és félősnek nézett. Remek. Újabb mínuszom van nála.
- Hajnali 3. És igen, haza.-fújtam ki a levegőt.
-Hazavigyelek? -kérdezte egy féloldalas vigyorral az arcán. De szerettem volna letörölni. Így túl tökéletes volt.
-Ne! -vágtam rá. MI VAN? Minek akar hazavinni? Hűha...ha ezt Amanda hallotta volna...Amanda....a francba..igent kellett volna mondanom,-nevettem magamban. De ki tudja, az is lehet, hogy piált. Még mindig várakozva nézett rám.
- Vagyis, nem akarok meghalni.
- Mire célzol? - kérdezte meglepetten. Talán nem is olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát?
- Ittál? - tettem fel a legeslegfontosabb kérdést.
- Kicsit. De nyugi. Részegen jobban vezetek.- röhögött. Remek.
Mivel voltam annyira hülye, hogy nem hoztam telefont, taxit sem tudtam volna hívni. Ígyhát kénytelen voltam elfogadni "Mr. No para" ajánlatát.
-Rendben. Remélem úgy van, ahogy mondod, és nem leszünk benne holnap a hírekbe.- mondtam kicsit nevetve.
- Nagyon vicces. Legközelebb kétszer is meggondolom, kinek mit ajánlok fel.- forgatta a szemeit.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, mert nem volt kedvem haza gyalogolni.
Nehezen feltápázkodtunk. Én álmos voltam és fáradt, Adam meg szerintem az említettnél kicsivel piásabb. Még egyszer át kellett volna gondolnom...ha valami történik, a szüleim kinyírnak...mindkettőnket. Mindegy, valahogy haza kell jutnom.
Leesett az állam, mikor megláttam a BMW X6-ost.
- Apámnak is ilyen van. -jegyeztem meg, hogy ne higyje azt, hogy nagyon nagy meglepetésként ért egy ilyen autó látványa.
Nem mondott semmit, csak rámmosolygott. Édes Istenem! Ha még egyszer így néz rám, komolyan le fog esni a vércukorszintem. Kinyitotta nekem az ajtót, én megpróbáltam beülni anélkül, hogy beverném a fejem. Ő is beült, majd furán nézett rám.
- Nyugi! Nem fogunk nekimennni egy fának sem. - nyugtatott.
- Hát persze. - mert egy árokba fogunk beborulni. Mikor ezeket gondoltam, már el is indultunk. Bekapcsoltam a rádiót, mert túl nagy volt már a csend.
- Hol laksz? - kérdezte, nos igen, ezt már az indulás előtt tisztázni kellett volna.
Beírtam a címet a GPS-be, de közben megszólalt Adam telefonja. Káromkodott egy sort, mikor meglátta a nevet a kijelzőn. Amanda... Nem vette fel, de nem is nyomta ki. Egyszűen a hátsóülésre hajította az iPhone 5-öt. Na ez az, amit sose tennék!!
-Felvehetted volna. Biztos valami fontos dologról maradtál le...- gúnyolódtam.
Nem felelt. Kicsit feszültebb lett, de nem mondott semmit. A szemem a kilóméterórára tévedt. 200??? Mi van??? A telefon megint megszólalt.
-Lassíts, vagy vedd fel. Idegesít! -mérgelődtem.
- Megérkeztünk. - mondta. Majd leállította a motrot. Akkor most ki kell szállnom igaz? Elmormoltam egy "kösz szépen"- t, majd rohantam be a lakásba. Mikor az ablakból kinéztem, az autónak már nyoma sem volt. És így Adamnek sem. Felsóhajtottam, majd elindultam a fürdőbe lemosni a sminkem. Hajnali 4. Gyorsan átöltöztem egy kényelmes pólóba ( a pizsamát utálom) és indultam lefeküdni.
De nem tudtam aludni. Túl sok minden kavargott bennem. Vajon Amanda mindig piszkálni fog? Anyámék sosem lesznek itthon, hogy megakadájozzák, hogy hülyeséget csináljak? Adam legalább rámnéz majd hétfőn? Amanda tudni fogja, hogy haza hozott? Meg fog ölni? Adam hagyni fogja? ÁÁÁÁÁÁ. Megőrültem!!! Aludnom kéne.... De ekkor valami hangos ajtócsapódásra ébredtem. A szüleim- futott át az agyamon. Nekem annyi!! Csak reménykedni benne, hogy mindent (értsd. : ruhát, cipőt) jól eltettem...reggel ki fognak nyírni....