3. Fejezet

Gyönyörű napsütésre ébredtem. Ilyenkor már alapból tudom, hogy jó napom lesz. És még fáradt sem vagyok. A szüleim nem zavartak meg. Tényleg, ezek szerint fogalmuk sincs róla, hogy mit csináltam az éjjel. Szerencse.
Felületen az ágyamon, és azon gondolkodtam, hogy mekkora szerencse, hogy előttük értem haza. Apropó haza; vajon mi lehet most Adam-mel? Vajon alszik még? Vajon Amanda hisztizett amiért nem vette fel a telefont? Egyáltalán beszéltek?
Na jó Mady, most állj le! Semmi közöd hozzá, csak jófej akart lenni, ezért hazahozott. Ennyi. Hogy juthatnak eszembe ezek kora reggel?
Tényleg, hány óra lehet?
Feltápászkodtam, hogy megkeressem az iPhone-om. Kicsit megszédültem, melynek hatására bevertem a lábam az ágy sarkába, de igyekeztem nem zajt csapni. Végül az íróasztalomon volt a kereset tárgy, a füzeteim alatt. Fél 12. Ennyit a kora reggelről. Ideje lenne lemenni a nappaliba, mielőtt a szüleim azt hiszik, hogy meghaltam. Összegumiztam a hajam, felvettem a lila háziköpöntösöm, majd kiléptem a szobából.
Hallottam a TV hangját, szóval biztos, hogy most kivételesen nem vagyok egysül. Elindultam lefelé a lépcsőn, és közben reméltem, hogy tényleg nem derült ki semmi. Sőt, inkább imádkoztam. A nappaliba érve apát pillantottam meg, majd egy hatalmas mosolyt küldtem felé, amit azonnal viszonzott.
- Jó reggelt!- köszöntem mosolyogva, majd odamentem egy pusziért.
- Már rég elmúlt, de neked is.- közölte szemrehányóan. Az ember egyszer pohenné ki magát, de meg akkor is felróják neki. - Anyu? -kérdeztem.
- Elment manikűröshöz a barátnőivel. Éhes vagy?
-Igen.- Ahogy kimondtam meg is kordult a gyomrom.
- Kaja a hűtőben, dobj össze valamit.
Hogy tudtam, hogy ez lesz a válasz...akkor minek kérdi? Ezt magamtól is megcsináltam volna...
Kimentem a konyhába, öntöttem tejet és müzlit egy tálba, majd visszamentem apához TV-t nézni. Válogatott a csatornák között, de mikor az MTV-n meglátta Lady Gaga legújabb klipjét, nem tudta megállni, hogy ne szóljon hozzá.
- Jól felépítették ennek a Gagyának az imidzsét.- úgy tettem, mint aki meg sem hallotta. - Kiad mégegy lemezt, az megbukik, és onnantól már azt sem fogják tudni, hogy ki volt. Most Rihanna a nagy sztár.- mondta csak úgy mellékesen.
- Amíg túl nem adagolja magát. - fújtattam.  Utálom mikor ezt csinálja. Azt hiszi, ha elkezdi szidni a kedvenc énekesnőmet, akkor az nekem hú de nagyon fáj. Néha még én is megszólom.
- Mady, beszélnünk kellene valamiről. - mondta komolyan, majd felémfordult. Legalább a TV-t nem kapcsolta ki. Úgy még rosszabb lenne. A lélegzetem elakadt és nem mertem levegőt se venni. Lebuktam. Most végem. Többet ki se tehetem a lábam az ajtón. - Mit szólnál hozzá, ha Londonba költöznénk?- kérdezte félve. Mi van? Pislogtam párat, mire felfogtam, hogy megmenekültem. Aztán még párat, mire felfogtam a kérdést.
- Nem tudom. Miért nem jó nekünk itt?- kérdeztem feszülten. Ennyit a jó napról.
- Mert nem kellene folyton utazgatnunk anyáddal. Így nagyon sok költség.
- Felőlem. - Rántottam meg a vállam. - Nekem mindegy. - felálltam, a tányért a mosogatóba raktam, majd felsiettem a szobámba. Bazártam az ajtót, majd igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Bármikor, ezidáig bármikor elmentem volna akár a világ másik felére is. Miért pont most? Pont akkor, mikor egy (tyúk)lépéssel talán közelebb vagyok Hozzá? Hátha meggondolják magukat. Vagy talán lehet, hogy én gondolom meg magam. Hétfőn úgyis csalódni fogok.


Hétfő reggel alig tudtam feltápászkodni a puha, meleg ágyikómból. Szerencse, hogy hétvégén legalább egy tíz percig kinyitottam a könyveimet, így nem kellett korábban kelnem. Mivel tegnap este nem döntöttem el, hogy mit fogok ma felvenni, előkaptam az "Oh, shit it's monday" felíratú pólómat, egy sortot és egy piros Converse-t. Fogtam a táskám és leballagtam a a lépcsőn. Anya várt odalent, egy tál müzlivel az asztalon.
- Szia kicsim. Hogy aludtál?- kérdezte rutimszerűen.
- Jól, csak keveset. - feleltem egy bágyadt mosollyal, majd adtam neki egy puszit.
- Ma bevihetlek a suliba, egy fél órával lesőbb kell bemennem.
- Ezaz! Nem kell buszoznom. - ujjongtam.
Ezután fogatmostam, majd felvettem az új szegecses dzsekimet, felkaptam a táskámat, és szóltam anyának, hogy felőlem indulhatunk.
Egész úton csendbe voltunk, csak a rádió szólt hangosan.
- Jujj de jó ez a szám.- sikkantottam, mikor megszólalt P!nk "Try" című száma. Feljebb tekertem a hangerőt.
- Muszáj? Nekem is tetszik, de halkabban. - szólt rám és ismét lehalkította.
Azt hittem felrobbanok. Mi vagyok én, vénasszony? Majd ráérek akkor 2 decibellel hallgatni a zenét. De nem szóltam semmit, csak megforgattam a szemem és hisztérikusan sóhajtottam egyet.
- Igazából beszélni szeretnék veled. - kezdte szigorú hangon. - Gondolom apá már elmondta a terveinket. -bólintottam- és mit szólsz hozzá?- kérdezte óvatosan.
- Nekem mindegy. Vagyis nem! Nem akarok költözködni.
- Miért?- kérdezte meglepetten- eddig csak arra vártál, hogy végre elköltözhess. Itt akartál hagyni mindent. Az iskolát, a házat, untad a szobádat, és utáltad Manhattan-t. Mi változott meg?- a hangja értetlenül csengett. Mégis mit mondhatnék neki? Milyen magyarázattal nem ordítaná le a fejemet? Utálom, hogy ilyen idióta magyarázkodásokba sodrom magam. De ha belegondoltam, hogy többé nem láthatom Adam-et, majdnem sírógörcaöt kaptam. Pedig még pénteken beszéltünk először. Nem vagyok normális.
- Mert mostmár kezd minden rendben lenni. Már nem piszkálnak, nem közösítenek ki, már szóba állnak velem. Már legjobb barátom is van.- hazudtam. Bár Chris-szel tényleg jóban vagyok.
- Értem. Ezt még megbeszéljük. Megjöttünk. Vigyázz magadra. - megpiszilt, én meg kiszálltam az autóból- Figyelj oda!- kiabálta utánam.

Többé- kevésbé sikerült. Ha Chris a padtársad lehetetlen figyelni. Ha nagyon unatkozik, előveszi a táblagépét és elkezd vele játszani. Nem tudom, hogy csinálja, de sose veszik észre. A szolidabb változat a keresztrejtvény. Meg persze az örökös levelezés, ahol szétröhögjük magunkat. Szóval éppen, mikor nem Adam-et bámulom ( 8 órából kb. 2), akkor Chris-szel szoktunk szórakozni. Mindenki azt mondja, hogy fiú-lány barátság csak akkor létezik, ha az egyik félnek ferde hajlamai vannak. De ez nem igaz. Mi nagyon jól elvagyunk. Vagy lehet, hogy valamit nem tudok? Mindegy. Szóval éppen fizikán ülünk, és Chris a tanárnőt oltogatja. Szegény idén kezdett tanítani, és maradjunk annyiban, hogy az alkalmassági vizsgán én meghúztam volna.
- Gyerekek! Jövő órán összefoglalunk, és utána témazáró dolgozatot írunk.
- Miből? - kérdezte nevetve Adam. Mi? Adam? Akkor most figyelmed kell Mady!- Tanárnő ezt maga sem gondolja komolyan. Eddig egy NORMÁLIS fizika óránk volt, az is csak akkor, mikor Chris hiányzott, és megembereltük magunkat. Miből írunk? Abból a 200 képletből, amit lediktált a múlt órán. Azt se tudjuk mikor melyiket kell használni.
- Mikor a tanárnő kutatásokon dolgozott, akkor is ezt csinálta?- folytatta Chris mellettem, amíg én elvoltam az iPhone-ommal- felírt egy csomó képletet, azt se tudta, hogy hol tart és remélte, h a végén kijön valami? Mert most ezt csinálja. Nem így kéne tanítani.- mondta vadló hangon.
Már sajnáltam a tanarnőt. Látszott rajta, hogy a sírás határán van.
- Mady, te mit csinálsz a pad alatt? Csak nem egy telefon?- olyan hirtelen jött ide, hogy lezárni alig tudtam, kitépte a kezemből.
- Nem, az nem telefon. Az egy iPhone.- oktatta ki Adam, majd rám mosolygott. Egy ütemet kihagyott a szívem, de visszamosolyogtam.
-Óra végén visszakapod.- mondta az a sunyi egér.
- Látja tanárnő - a padtársam ma nagyon aktívkodik- most is ezzel foglalkozik. Bezzeg ezt jól kiszúrja, de az már nem megy, hogy normálisan leadja az anyagot. Mit csináljon szegény lány, ha halálra unja magát? Nem tud más eszközökhöz folyamodni. Ez a maga hibája.
- Jól van Chris, köszi, ez már sok. Hagyjátok szegényt, mindjárt sír- súgtam oda neki.
Ekkor megszólalt a csengő. A tanárnő még mondta volna a házit, de senki nem figyelt rá. Megvártam, míg a stréber-sor feláll, majd elindultam, hogy visszavegyem , ami engem illet. Felkaptam, majd indultam kifelé az ajtón. Láttam a tanárnő arcán, hogy azt várja, hogy bocsánatot kérjek, vagy legalább mondjam, hogy többet nem fog előfordulni. De mélyen hallgattam. Nem akartam hazudni.

- Jövőórán beszedem a füzeteket! -ordította utánunk a tanárnő. 

- Van fizika füzeted? - kérdezte Adam. Úr Isten! Az én fizika füzetemet akarja! 

- Van, de nincs benne minden. - válaszoltam "határozottan". Csak annyira, amennyire a körülmények megengedték.

- Az nem baj. Kölcsön tudod adni? Nem hiányzik mégegy egyes év vége előtt.- kuncogott. Jaj de aranyos....

- Persze, de következő órára hozd vissza! - mosolyogtam.

- Mindenképpen. Nagyok köszönöm. Jövök neked egyel. - nevetett, majd sarkon fordult.

- Szavadon foglak! - kiabáltam utána, mire visszafordult egy hatalmas mosoly kíséretében.

- Ez meg mi volt?- veregetett vállon Chris. - csak nem alakul köztetek valami a pénzes ficsúrral? - húzogatta a szemöldökét- bár meg kell hagyni, akkor életében először lenne egy jó csaja.-"töprengett".

- Nincs köztünk semmi. Csak elkérte a füzetem. -hagytam figyelmen kívül a "bókját."

- Ez minden?-kíváncsiskodott.

- Nem egészen.- nevettem zavaromban- Pénteken elmentem egy buliba...

- Mady, ugye nem azt akarod mondani, hogy...

-Megvárnád, míg befejezem? - keltem ki magamból, mire befogta, és bólintott, hogy folytathatom. - szóval a buliban találkoztunk, pedig hidd el, én kerültem. Tényleg. De észrevett és hazavitt. Ennyi. 

- Hát jó. Mindenesetre örülök neki, hogy összehaverkodtatok. - még mindig úgy nézett rám, mintha egy szavamat sem hinné el.

- Na jó! Nem vagy éhes? -tereltem a témát.

- De. Mehetünk ebédelni? 

- Erre vártam mióta kijöttünk óráról.- durcáskodtam.

- Na, ne legyél már ilyen morcika.- gúnyolódott. Majd elindultunk az ebédlő felé, röhögcsélve, mint két idióta...

Egész délután Chris járt a fejemben. Nem tudtam mire vélni a "bókjait" és a becézgetéseit. Megváltozott. Volt benne valami fura. Ahogy rámnézett, minden egyes alkalommal, mintha... nem is tudom, a Napot látná. Tiszta szívből reméltem, hogy ezt csak beképzelem magamnak és semmi több nincs kettőnk között, mint barátság. Már régóta vágytam egy barátra, akivel nagyjából-ha nem is mindent- de megbeszélhetem a dolgaimat. Bár Chris-szel nem lelkizünk, inkább csak sulis haverok vagyunk, mégis azt mondhatom, hogy az osztályból- sőt, az egész iskolából- ő áll hozzám a legközelebb. ( persze fizikálisan. Érzelmileg nem hozzá kötődöm a leginkább.) Nem akarom, hogy esetleg többet érezzen irántam, mint amennyit én viszonozni tudok. 

De mi van ha igazam van? Mi van ha tetszem neki? Akkor mit fogok csinálni? 

Valahol az agyam legelegeldugottabb részében el tudtam képzelni, hogy Ő és Én, de nagyon halványan. Esetleg csak akkor, ha az A terv nem válik be. De még akkor sem, mert nem használhatom ki a barátomat. Hiába nála nem érzem azt, amit "kéne". Ha meglátom nem zsugorodik össze a gyomrom, nem remegnek a lábaim és nem jön rám vigyoroghatnék. De reménykedem benne, hogy nem kell majd neki magyarázkodnom.

Egy kis mézesmadzag :)

Gondoltam, amíg lázasan készül a következő rész, teszek valami jót is, és megosztok beleőle egy kis részletet. Remélem tetszik :) Lehet találgatni :D


"...- Ittál? - tettem fel a legeslegfontosabb kérdést.
- Kicsit. De nyugi. Részegen jobban vezetek.- röhögött. Remek.
Mivel voltam annyira hülye, hogy nem hoztam telefont, taxit sem tudtam volna hívni. Ígyhát kénytelen voltam elfogadni "Mr. No para" ajánlatát.
-Rendben. Remélem úgy van, ahogy mondod, és nem leszünk benne holnap a hírekbe.- mondtam kicsit nevetve.
- Nagyon vicces. Legközelebb kétszer is meggondolom, kinek mit ajánlok fel. - forgatta a szemeit.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, mert nem volt kedvem haza gyalogolni...."

Update

Nos, igen, lesz új rész, csak egy kicsit még késni fog, mert most nem 10 mondatban szeretném lezavarni. Körül-belül jövőhét elején számíthattok frissre. Addig legyetek jók! Puszi :)

Lady Princess

2. Fejezet

A gyomom egy nagy gombóccá szorult pillanatok alatt. Próbáltam elforfulni, takargatni az arcomat...több-inkább-kevesebb sikerrel. Imádkoztam, hogy a tervem beváljon, miszerint minden feltűnést elkerülve, lassan eloldalazok a pult mellől. Ott hagytam az italom árát és gyorsan felálltam. Már csak egy kicsiii...szép lassan....már nincs messze a tömeg...gyerünk..
- Hé! Mady!- Lebuktam, észrevett. Futás! Most úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Úgyis hangos a zene. De ekkor valaki megfogta a vállamat, és arra késztetett, hogy megforduljak. Egy idegen sráccal találtam magam szemben. Valamiért egy kicsit a szívem legmélyén csalódott voltam, hogy nem "Ő" az. A srác szőke volt, és kék-szürke kockás inget viselt. Helyesnek nem mondható, látszott rajta, hogy már nem szomjas. Hogy én mindig az ilyeneket fogom ki...
-Már láttalak valahol- szólalt meg a srác.
Nem értettem mit mondott, így visszakérdeztem.
-Ismerős vagy nekem! Már láttalak valahol.- kiáltotta, de most közelebb hajolt a fülemhez, hogy halljam. Na tessék! A sablonszöveg...
- Az lehetetlen. Nem a városban lakom.- hazudtam szemrebbenés nélkül.
-Oh..-jött a nem túl intelligens válasz.- Nem kérsz valamit inni? -kérdezte. Értem én, menti, ami menthető.
- Nem,köszi. Ha nem haragszol, most továbbállnék. Jó szórakozást.- seggfej. Nem értettem miért húztam fel magam. Csak "udvarias" akart lenni. Igaz, eléggé sajátos udvarlási szokás...
Fájt a fejem a hangos -és pocsék- zenétől, és az erős, villódzó fények is sértették a szememet, így alig vártam, h kijussak a helyiségből és friss levegőt szívjak. A biztonságiak eléggé szúrós szemmel néznek a ki-be járkálókra, de igyekeztem nem tudomást venni róluk. Kifelé menet megbámultak egy páran, néhányan még füttyentettek is. Szerettem volna képen törölni az összeset.
Kint talán még többen tartózkodtak, mint odabenn. A taxik folyamatosan jöttek-mentek, hozták a szórakozni vágyókat. Az épület mellet ki volt alakítva egy kis terasz-szerűség nagy fa asztalokkal, és padokkal.Nagy nehezen találtam egy üres asztalt, ahová leülhettem kicsit lenyugodni. Egyáltalán mit keresek itt? Még csak nem is szórakozok, táncolok. Ha valaki ismerkedni szeretne velem, elküldöm melegebb éghajlatra, akit meg ismerek, az elől meg bújkálok. Szánalmas.
Talán, ha barátokkal jönnék, jobban érezném magam. Talán. De még barátaim sincsenek. Régen mindent megtettem volna valakiért, aki mindig kiáll mellettem, aki támogat, felhív, ha rossz napom volt, és felvidít. De most...Már meg tudok állni a saját lábamon. Nem kell, hogy mások kedveljenek, nem kell, hogy támogassanak. Jobb, ha nem tartozom felelőséggel senki iránt. Úgysincs igaz barátság. Szerintem. Néha azok árulnak el, és azokban csalódsz a legnagyobbat, akiben maximálisan megbíztál. Néha ők adnak ultimátumot, hogy aztán ha rosszul döntesz, az orrod alá dörgöljék, miután végig nézték, ahogy elbuksz. A szemedbe hazudnak, belekényszerítenek a világukba, és még lehetőséget sem kapsz, hogy azt mondd: "Hé! Én ezt kurvára nem akarom!" És akkor még nem is beszéltem a nyilvános megalázásokról, és a hamis ígéretekről. Sajnos legtöbbször észre sem veszik, mit művelnek.
Összegezve : Egyelőre jobb nekem egyedül. Nincs ki hátráltasson.
Mivel nem volt nálam az iPhone-om, rámtört a hiányérzet, hogy babrálnom kéne valamivel. Levettem az ujjamról a hatalmas pillangó formájú gyűrűmet, és azt kezdtem el nézegetni, forgatni az asztalon. Mint egy hülyegyerek, komolyan. Más ha látna, mit gondolna? Hogy elgurult a gyógyszerem. Közben hallottam, hogy bent megszólal Rihanna legújabb slágere. Szerettem volna bemenni, és táncolni rá egy kicsit, de nem volt kedvem bemenni, mert tudtam, ha ismét kijönnék - ami eléggé valószínű- biztos, hogy nem találnék magamnak ülőhelyet. Ígyhát maradt a kintről hallgatás, és a gyűrű. Mikor bent vagyok, akkor mennek a hanyadék, szirup zenék, de mikor kijövök, persze, hogy akkor le tudnak játszani valami jót is. Túl logikus. Úgylátszik sokan szeretik Rihannát, ugyanis most még azok is bementek, akik eddig idekinn "levegőztek". Csak a velem szembe lévő asztalnál ült három pasas, és valamiről nagyon intenzíven beszélgettek. Megállapítottam, hogy egy kő kiesett a méragdrága Thomas Sabo gyűrűmből. Csodálatos. Így higgy a minőségnek.
- Mi a baj kislány?- hallottam egy ismeretlen hangot. -Miért vagy szomorú? -Az egyik pasi volt a velem szembe lévő asztaltól. Ez most tényleg hozzám beszél, vagy csak képzelődök? - Egy fiú sem érdemli meg, hogy szomorkodj miatta. - Mondta "bölcsen " . Komolyan, mintha az apámat hallanám.
-Nem vagyok szomorú. -ellenkeztem.
-Biztos?
-Igen, biztos.-erősködtem.
Nem kérsz valamit inni?
Meglepett a kérdés. Most komolyan le akar itatni? Szerintem csak nem tudja beazonosítani, hogy melyik korosztályban tartozom.
-Judy! Egy kávét legyszíves! - szólt oda a pincérnőnek. Szóval ezek szerint ez a fockó itt a góré.-Nem kérsz egy kávét? Semmit?
- Nem, köszönöm.
Nagyon idegesített. Alig vártam, hogy befejezze a kérdezősködést. Hál' Istennek meg is feledkezett rólam, és visszaült a barátaihoz. Elégedetten -és a kiesett kő miatt kicsit csalódottan- húztam vissza a gyűrűmet, és állapítottam meg, hogy mennem kéne lassan. De ekkor valaki leült mellém. Nem akartam oldalra nézni. NEM! Bőven elég volt már a mai estén az idegenekből, a kérdésekből, és úgy mindenből.
-Ugye szabad? - NEM HISZEM EL! Megtált.
- Nos, már leültél. És neked is szia ,Adam!
- Bent már próbáltam köszönni de elhúztad a csíkot. - válaszolta hanyagul. Tudja ki vagyok! Végre! Bár az is lehet, hogy részeg. Alig bírtam visszafolytani a nevetésem.
- Nem hallottam.- Próbáltam hihetően füllenteni. Erre ő felhúzta az egyik szemöldökét, és úgy nézett rámi, mint aki nem tudja eldönteni, hogy higyjen-e annak, amit hall. Ezt még gyakorolnom kell.- Tényleg.- bizonygattam.
- Gyakran jársz ide? Még sosem láttalak. Eleve nem is képzeltem volna rólad, hogy....- a megfelelő szót kereste- egyszer itt fogunk találkozni.- nevetett. Kicsit rosszul esett, de mióta osztálytársak vagyunk, talán ez az első alkalom, hogy beszélgetünk egyáltalán.
-Nem, nem igazán, de ami azt illeti, épp' menni készültem.-mentegetőztem.
-Haza? Ilyen korán?-értetlenkedett. Kicsit talán hülyének és félősnek nézett. Remek. Újabb mínuszom van nála.
- Hajnali 3. És igen, haza.-fújtam ki a levegőt.
-Hazavigyelek? -kérdezte egy féloldalas vigyorral az arcán. De szerettem volna letörölni. Így túl tökéletes volt.
-Ne! -vágtam rá. MI VAN? Minek akar hazavinni? Hűha...ha ezt Amanda hallotta volna...Amanda....a francba..igent kellett volna mondanom,-nevettem magamban. De ki tudja, az is lehet, hogy piált. Még mindig várakozva nézett rám.
- Vagyis, nem akarok meghalni.
- Mire célzol? - kérdezte meglepetten. Talán nem is olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát?
- Ittál? - tettem fel a legeslegfontosabb kérdést.
- Kicsit. De nyugi. Részegen jobban vezetek.- röhögött. Remek.
Mivel voltam annyira hülye, hogy nem hoztam telefont, taxit sem tudtam volna hívni. Ígyhát kénytelen voltam elfogadni "Mr. No para" ajánlatát.
-Rendben. Remélem úgy van, ahogy mondod, és nem leszünk benne holnap a hírekbe.- mondtam kicsit nevetve.
- Nagyon vicces. Legközelebb kétszer is meggondolom, kinek mit ajánlok fel.- forgatta a szemeit.
Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését, mert nem volt kedvem haza gyalogolni.
Nehezen feltápázkodtunk. Én álmos voltam és fáradt, Adam meg szerintem az említettnél kicsivel piásabb. Még egyszer át kellett volna gondolnom...ha valami történik, a szüleim kinyírnak...mindkettőnket. Mindegy, valahogy haza kell jutnom.
Leesett az állam, mikor megláttam a BMW X6-ost.
- Apámnak is ilyen van. -jegyeztem meg, hogy ne higyje azt, hogy nagyon nagy meglepetésként ért egy ilyen autó látványa.
Nem mondott semmit, csak rámmosolygott. Édes Istenem! Ha még egyszer így néz rám, komolyan le fog esni a vércukorszintem. Kinyitotta nekem az ajtót, én megpróbáltam beülni anélkül, hogy beverném a fejem. Ő is beült, majd furán nézett rám.
- Nyugi! Nem fogunk nekimennni egy fának sem. - nyugtatott.
- Hát persze. - mert egy árokba fogunk beborulni. Mikor ezeket gondoltam, már el is indultunk. Bekapcsoltam a rádiót, mert túl nagy volt már a csend.
- Hol laksz? - kérdezte, nos igen, ezt már az indulás előtt tisztázni kellett volna.
Beírtam a címet a GPS-be, de közben megszólalt Adam telefonja. Káromkodott egy sort, mikor meglátta a nevet a kijelzőn. Amanda... Nem vette fel, de nem is nyomta ki. Egyszűen a hátsóülésre hajította az iPhone 5-öt. Na ez az, amit sose tennék!!
-Felvehetted volna. Biztos valami fontos dologról maradtál le...- gúnyolódtam.
Nem felelt. Kicsit feszültebb lett, de nem mondott semmit. A szemem a kilóméterórára tévedt. 200??? Mi van??? A telefon megint megszólalt.
-Lassíts, vagy vedd fel. Idegesít! -mérgelődtem.
- Megérkeztünk. - mondta. Majd leállította a motrot. Akkor most ki kell szállnom igaz? Elmormoltam egy "kösz szépen"- t, majd rohantam be a lakásba. Mikor az ablakból kinéztem, az autónak már nyoma sem volt. És így Adamnek sem. Felsóhajtottam, majd elindultam a fürdőbe lemosni a sminkem. Hajnali 4. Gyorsan átöltöztem egy kényelmes pólóba ( a pizsamát utálom) és indultam lefeküdni.
De nem tudtam aludni. Túl sok minden kavargott bennem. Vajon Amanda mindig piszkálni fog? Anyámék sosem lesznek itthon, hogy megakadájozzák, hogy hülyeséget csináljak? Adam legalább rámnéz majd hétfőn? Amanda tudni fogja, hogy haza hozott? Meg fog ölni? Adam hagyni fogja? ÁÁÁÁÁÁ. Megőrültem!!! Aludnom kéne.... De ekkor valami hangos ajtócsapódásra ébredtem. A szüleim- futott át az agyamon. Nekem annyi!! Csak reménykedni benne, hogy mindent (értsd. : ruhát, cipőt) jól eltettem...reggel ki fognak nyírni....

Sziasztok!

Megnyitottam életem első blogját. Igazából az alap sztori még nekem sincs meg, majd ha hozzákezdek, jön minden magától. Ha szeretnétek követni a történetem, és ha kíváncsiak vagytok, mit hozok ki az egészből, tartsatok velem :)

1. Fejezet

Idegesen toprzékoltam az iskolapadban. Vártam, hogy csengessenek, de azt sem tudom minek. Egyedül leszek otthon. Megint. A szüleim üzleti megbeszélésen vannak, így megint megyek haza unatkozni. Nem vagyok valami bulizós lány, sőt, egy kicsit talán visszahúzódó típus vagyok. Persze voltam már partizni, de rájöttem, hogy nem az én világom. Részeg emberek lökdösnek, és fogdosnak egész este....hát köszönöm, de ebből én nem kérek. Vagy talán ma el kellene mennem chips zabálás helyett? Még meglátom...
A gondolatmenetemet a csengő szakította félbe. Észre sem vettem, hogy ennyire elkalandoztam. Talán egy kicsit álmodozó típus is vagyok. Felkaptam a könyveimet, gyorsan bedobtam a táskámba, és igyekeztem minél előbb kijutni az osztályteremből, anélkül, hogy feltűnést keltenék. De az ajtóban megtorpantam, ugyanis az igazgatónő jött velem szembe, és közölte, hogy addig senki sem megy haza, amíg ki nem derül, hogy női tesiöltözőben ki törte el a tükröt. Ezt nem hiszem el. A torkom összeszorult. Mindenki tudja, hogy ki volt. Amanda. De ki hinné el, mikor ENGEM zártak be tesi óra után az öltözőbe? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Ez is csak velem történhet meg.

- Igen tanárnő, Maddison volt. - Hallottam meg Amanda hangját, ami erős vágyat kelltett bennem az iránt, hogy itt és most szájbavágjam. De mi értelme lenne? Csak saját magam alatt vágnám a fát.
- Tényleg én voltam.-hazudtam szemrebbenés nélkül, mire mindenki tágra nyílt szemekkel engem bámult. Most minek húzzam az időt? Úgysem jöhetek már ki jól ebből.
- Ez esetben az árát meg kell téríteni, ami azt jelenti, hogy hogy holnapig ki kell fizetnie.
- Értettem tanárnő.

Majd kisétált az ajtón, jelezve, hogy mi is hazamehetünk.
-Nagyon okos lány vagy te Maddison.- vigyorgott rám gúnyosan Amanda. -Látom felfogtad,hogy semmi esélyed ilyen téren....SEM.
Majd kézen fogta a pasiját és elsétáltak. Keserűen néztem utánuk, de mostmár nem a dühtől, hanem mert valami gyönyörűt láttam. Miért kell ennek így lennie? Amanda miért vesz el tőlem mindent? Na nem mintha valaha is nem engedtem volna neki. Sötét, holló fekete haj, gyönyörű égszínkék szemek, és divatos, drága cuccok. Ezek jellemezték Amanda barátját. Talán összeillenek. Már nem is tudom mióta figyelem. Osztálytársak vagyunk, de a néven kívül mást nem tudok róla. Ja, de. Írtó gazdagok. Na nem mintha én a kukából öltöznék, de csak hiú ábránd,hogy valaha is észrevesz. Szóval csak néztem, ahogy Adam és az a szipirtyó egyre távolodik tőlem. Remélem nem tűnt fel az egész iskolának, hogy így megbámultam őket...

- A föld hívja Mady-t!-hallottam meg Christ.- Eléggé elkalandoztál kislány.

Remek. Á..tényleg nem voltam feltűnő. Fogtam a cuccaimat, és mostmár tényleg kimentem az teremből. Tömegközlekedéssel hazajutni, egy újabb leányálom.
Visszatérve az előbbire; írtó szerelmes vagyok, de nagyon rossz így, hogy tudom, ez nem kölcsönös. Néha mikor összeszedem azt a parányi önbizalmamat,hogy megszólítsam, Amanda mindig beelőz. Valahol érthető, hisz ő a barátnője.
Fáradtan estem be az ajtón, és kapcsoltam villanyt. Újból egyedül. Végülis nem olyan rossz. Nem szól bele senki abba, hogy mit csinálok. Bekapcsoltam a zenét, és feltekertem maximumra. Ezután nekiálltam enni valamit. Hát igen, anya még egy cetlit sem hagyott arról, hogy mikorra várható a hazatérésük. Hmmm. Lehet el kéne mennem valahová? Elvégre péntek van.. Semmi kedvem nincs itthon dekkolni egész nap. Talán kivételesen elmegyek bulizni. ÁLLJ! Jó ötlet ez egyáltalán? Miért is ne?? Még pár percig vitatkoztam magammal, mire úgy döntöttem , hogy elindulok itthonról. Gyorsan lezuhanyoztam, megcsináltam a hajam, felöltöztem, kicsit kifestettem magam, és elindultam. fogalmam sem volt, róla , hogy merre tartok, csak mentem. Elvégre Manhattan elég nagy város...
Végül egy szórakozóhelyen kötöttem ki, ahol már a második alkoholmentes koktélomat szűrcsöltem.
De hirtelen félrenyeltem, és majdnem megfullattam, mikor megláttam valakit, aki miatt azt kívántam , bárcsak otthon maradtam volna ...